Az ókori egyiptomiak már több ezer éve alkalmazták az egészségmegőrző böjtöt, amikor havonta egyszer ricinusolaj segítségével kihajtották szervezetükből a salakanyagokat és nem vettek egy napon át magukhoz szilárd ételt. Az egyiptomiak tudták, hogy egészségük megtartásához a rendszeres „kiürítés” is szorosan hozzátartozik. A sok étel megterhel és elnehezít, a felhalmozódott salakanyagok pedig a bélrendszeren keresztül testileg, szellemileg és lelkileg is mérgeznek. A bélrendszer megtisztítása megkönnyebbüléssel és felszabadulással jár, továbbá helyet csinál valami új dolognak.
Az, aki legalább egy-két napot is böjtölt valaha, az jól tudja, hogy a böjt utáni első étkezésnek mekkora értéke, öröme és önmagától megteremtődő rituáléja van. Hirtelen minden ízt és minden – korábban nem észlelt – illatot meg tudunk különböztetni egymástól, és a legegyszerűbb dolgoknak – akár egy szelet kenyérnek és egy pohár víznek – is különleges értéke lesz.
A görögök és a rómaiak is ismerték a böjt jótékony hatását és akárcsak a természeti népek, számon tartottak testet és lelket romboló húsételeket. A püthagoreusok például úgy tartották, hogy a megölt állat húsával annak démoni lelkét is fölvesszük magunkba, ezért tiltották a húsfogyasztást, akárcsak az esszénusok vagy a manicheusok. Azt is korán megfigyelték, hogy a disznóhús a többi húsnál több bőrproblémát, gyulladásos és mozgásszervi betegséget okoz, emellett a nemi vágyat is fokozza.
A népi orvoslás évezredeken keresztül összefonódott az antik filozófiai iskolák és egyházatyák nézeteivel abban, hogy a böjt a testi és a lelki gyógyulásnak, valamint a spirituális befogadásnak és az erkölcsös élet vezetésének legfőbb eszköze. A böjtöt az önuralom megszerzésének, az érzékek fölötti kontroll eszközének tartották.
Manapság a böjt egyenlővé vált a testi egészség megőrzésével, a betegségek megelőzésével, sőt egyes betegségek gyógyításával is. Sokan nem is tudnak különbséget tenni a böjt és a tisztítókúra között, ami azért sajnálatos, mert kihasználatlanul hagyják a lelki hozadékokat.