Nigel Slater koplalás nélkül akart leadni néhány kilót! Ki ő?
Nagy-Britannia egyik legnépszerűbb gasztronómiai szakírója, akinek már hét szakácskönyve jelent meg.
Elmondhatatlan, hogy mennyire imádok enni. Odavagyok a forró, túlsózott szalmakrumpliért, a ropogósra sült kacsáért és a vajtól csöpögő vastag pirítósért. Időnként félbe kell hagynom, amit éppen csinálok, hogy megegyek egy sonkás szendvicset, vagy elballagjak egy friss süteményért.
Vékony alkatú lévén sosem volt kérdés, hogy vehetek-e még harmadszor is a pitéből. A hízás problémája engem nem érintett. Aztán úgy másfél éve lefekvéshez készülődve olyasmit pillantottam meg a tükörben, ami megdöbbentett. Vastag hájréteget láttam deréktájon. Megráztam magam, és úgy rengett, akár a tortazselé a gyerekek születésnapi zsúrján. Ütögettem, nyomkodtam és dagasztottam, mint a kenyértésztát.
Kockahasam ugyan sosem volt – nálam kevésbé hiú embert aligha találni, ez meg is látszik rajtam de rengő úszógumit azért mégsem akartam viselni. Elhatároztam, hogy szakemberrel méretem meg, mennyi zsír rakódott rám. Mint megtudtam, jócskán a „veszélyes” zónában jártam. Nyolc százalék elválasztott ugyan attól, hogy hivatalosan is túlsúlyosnak nyilváníttassanak, de életemben először bőven túlléptem a határértéket.
Mint előttem már oly sokan, én is megállapítottam, hogy többféle módon szabadulhatok meg könnyedén felesleges kilóimtól, mint ahány csillag van az égen. A megismert fogyókúrák némelyikét azonban enyhén szólva bonyodalmasnak találtam, másokat kifejezetten eszelősnek. Egyes barátaim lelkesen győzködtek, hogy biztosan lefogyok, ha nem fogyasztok szénhidrátokat vagy csak húst eszem. Az sem töltött el bizakodással, hogy az egyik általam megkérdezett dietetikus szó szerint azt mondta, hogy a leghíresebb fogyókúra-apostolok közül egyet találomra kiválasztva le kellene lőni.
Emellett gyakorlatilag egyetlen olyan diétával sem találkoztam, amelynek bármi köze lett volna a jóízűen evéshez. Azoknak az embereknek, akik ezeket a „adjon-le-kilókat-két-hét-alatt” diétákat kiötlik, a jelek szerint fogalmuk sincs róla, mitől lesz az étel fogyasztásra méltó. Lehet, hogy nem is szeretik az ételeket. Mi értelme van makarónit enni parmezán nélkül ? Én olyan módszert kerestem a pocakomtól való megszabadulásra, hogy közben továbbra is örömömet lelhessem az evésben.
Ezért egy éven át aprólékosan lejegyeztem, mi került a bendőmbe. Becsületesen beírtam minden kolbászos szendvicset, epres és csokoládés müzliszeletet. Amíg az ember nem írja le a napi ételfogyasztását, nem tudja pontosan, mennyit eszik.
Higgyék el nekem, ha be kell látniuk, hiszen a saját kézírásuk tanúsítja, hogy egy nap alatt megettek három adag diókrémet, két szalonnás szendvicset és egy egész doboz csokifagyit, az már ér annyit, mint bármelyik szénhidrát-, fehérje- vagy zsírszegény diéta.
Felfedeztem még egykét hasznos dolgot. Először is azt, hogy ki kell derítenem, valóban éhes vagyok-e, vagy csak szomjas. Sokszor előfordult, hogy amikor kedvem támadt harapni valamit, a szervezetem csak arról tudósított, hogy folyadékra van szüksége. Ez minden másnál többet segített abban, hogy leadjam a kilóimat.
Ha legközelebb két étkezés között megkívánnak egy szelet csokit vagy túróslepényt, próbáljanak meg előbb meginni egy pohár vizet vagy gyümölcslevet. Nem volt olyan nap, amikor ne ittam volna meg legalább másfél liter folyadékot. A dolog hátulütője, hogy annyit pisiltem, mint egy ló.
Arra is rájöttem, hogy a kevesebbet evés segít. Az emberek többsége azért túlsúlyos, mert túl sokat eszik. Tehát egyszerűen csökkenteni kell mennyiséget. Némi gyakorlással az ember képessé válik rá, hogy rátegye a fagyisdobozra a tetejét és elraknia másnapra. Ha az van ráírva: „négy adag”, az talán tényleg annyit jelent. Aztán elkezdtem egy kicsit többet mozogni. A „kicsit többön” azt értem, hogy’ nem lifttel, hanem lépcsőn mentem fel az emeletre, és naponta 30-40 percet sétáltam.
Ezenkívül heti két-három órát úsztam. Ezek egyike sem különösebben időigényes, és alig változott a szokásos életritmusom. Tudom, ha komoly sportolásba kezdtem volna, öt percnél tovább nem bírom.
Az is segített, hogy azonosítottam azokat az ételeket, amelyekkel akkor vigasztalom magam, amikor unatkozom, feszült vagy rosszkedvű vagyok, és ezeket valami egészséges ennivalóval helyettesítettem. Nálam ezek a következők voltak: fagylalt, pite (bármilyen töltelékkel, a tésztáért voltam oda) és csokoládé. Ezeket lecseréltem gyümölcsre. Legjobban a szőlő, málna, eper és mandarin vált be. (A narancsot nem lehet olyan óvatosan hámozni, hogy ne spricceljen tele mindent az íróasztalon ragacsos pöttyökkel, a banánhéjat pedig valahová el kell suvasztani.) Végképp elkeseredett pillanataimban viszont nem próbáltam meg leküzdeni leghőbb vágyamat: néha már egy szelet túróslepény is megteszi.
Miután egy évig vezettem naplót arról, hogy mit ettem, a súlyom 72 kiló lett, a zsír pedig 22 százalékról 13-ra apadt a szervezetemben. Mindezt úgy értem el, hogy nem kínoztam magam szörnyű diétával, nem szedtem sem milyen csodaszert, és nem büdösítettem tele fél Angliát a híres káposzta-leves-diétával.
Legalábbis nem jobban, mint máskor. Olyan diéta volt ez, amely lehetővé tette, hogy ehessek mindent, amit szeretek: sajtot, pultost, süteményt – csak mindenből kevesebbet. Persze nem fogok milliókat keresni fogyókúrareceptem közzétételével, de miért gazdagodjon meg bárki abból, ami a napnál is világosabb. A fölös kilók leadásának legjobb módja: egy kicsit kevesebbet enni és mindig (tényleg mindig!) gyalog menni fel az emeletre. Ez beválik.